Friday, October 2, 2009

A fényképek lelke


Egy barátom fotókat kezdett el készíteni rólam. Az arcomról, a testemről, természetes és beállított pozícióban egyaránt. Furcsa, új kihívás ez nekem, hiszen sosem szerettem, ha fotóznak. Először is, szégyellős vagyok. Bocsánat, szégyellős voltam. (hiába, nem mindegy, mit és HOGYAN mondunk ki) Sokáig úgy éreztem, hogy a fényképeszkedés magamutogatás, mi több, egyszerű nárcisztikus öntetszelgés..szépnek, kívánatosnak, titokzatosnak lenni..sikerülhet-e nekem? És ha igen? Nem "bűn"-e, hogy magamat csodálom egyik-másik képen? Szerethetem-e annyira magamat, hogy megengedem, hogy ilyen érzések öntsenek el önmagam iránt? Kell-e?
Féltem feltárni az arcomat a kamerának. A lencse jó pszichológus, észreveszi a lélek mélyén megbúvó bizonytalanságot, a bőr apró hibáit, a félszegséget, a visszafogottságot, amellyel a testünkhöz viszonyulunk. Megdöbbentem, mennyire nem éreztem a saját testemet-nem tudtam melyek azok a szögek, amelyek kiemelik a természet adta "kincseket", és melyek azok, amelyek a hiányosságokat fedik fel. Hol vannak tehát az ajándékaim, és hol a dolgoznivaló rajtam...a lényem mely része sugárzik, és hova vetül árnyék..
Érdekes gondolatok kavarogtak bennem. Arra gondoltam, vajon hányan ültünk oda a fényképezőgép lencséje elé, hogy górcső alá vessük magunkat- megértsük földi arcunkat, s ezáltal önmagunk mélyére nézzünk. Tudjuk-e vajon, hányféle arcunk van, s ezek az arcok honnan származnak? Milyen mélyről törnek fel bennünk? Kik voltunk, kik vagyunk? Ki néz ki sokszor belőlünk, a lelkünk legmélyéről? Ki üzen nekünk egy pajkos pillantással, egy boszorkányos kacajjal, egy átható tekintettel belőlünk? Fragmentumok, lélekrészek hasadnak fel, amikor félve-szégyellősen-akarva-akaratlan felfedjük a lelkünk a masinának..nézz mögém, mondd el, ki vagyok..
Sokat gondolkodtam azon, miért is hittem magamról, hogy nincs "fényképarcom"..mert a legtöbb képen a lelkem olyan részei mutatkoztak be nekem, amelyekről eleddig nem vettem tudomást, vagy sejtelmem sem volt a létezésükről. A tudattalan mélyrétegeiből feltörő régesrégi arcok ezek- elfojtott, szublimált, eltagadott érzések, lélekrészek hordozói. Mint egy történelmi arcképcsarnok, látom magam egyiptomi úrnőként, és kamaszodó dolgos parasztasszonynak, gésának és szégyellős úrinőnek, tivornyázó kokottnak és szelíd apácának. S rájövök, mindezek mélyén ott vagyok ÉN, egyszerre ők, és egyszerre az, aki most vagyok- egyszerre vagyunk egyek és széthasadtak..Hol van tehát a kapocs? Ki az "igazi én" a ruhák alatt?
Vagyok, aki vagyok. Aki mindig is voltam. Aki nem téved el többé a saját ruhásszekrényében, hanem kiporolja vagy kidobja a rá már nem illő darabokat. De sosem feledkezik meg arról, aki fénymagként ott él a díszletek alatt.

Hamvas Béla írása a tudattalanról:

A léleknek van intenzív érzékenysége: a tiszta látásra és tudásra való tehetsége, a nyílt létbe való fölemelkedési képessége. Ez az éberség azonban a zárt életben le van zárva. Ezt a lezárt és elmerült éberséget hívja a lélektan újabban tudattalannak. Ez az emberi lélek éberségi szerve. Ez az a képesség, amely a természetfölötti, vagyis a valóságban létező (ontosz on) léttel kapcsolatban áll.
A pszichológusok nem győznek eleget csodálkozni azon, hogy a tudattalan mindenről tudomást szerez, minden tevékenység fölött ítél, ellenkezik, helyesel, vezet, ellenszegül, fenyeget, figyelmeztet, tanácsol, lebeszél, ösztönöz, az emberi élet minden mozzanatáról tudomása van, az egész életet hallatlan távlatból állandóan figyeli, a sors eseményeit számon tartja, megérti, éspedig csalhatatlanul, sajátságosképpen, biztosan és: metafizikusan, vagyis az úgynevezett külső világ álomképeit semmibe véve: azt májának, mé onnak, nemlétezőnek tekintve.
A tudattalan a történeti ember ébersége. S ez az, ami az emberi ész és munkája fölött állandóan ítéletet tart. Bizonyos életrendet nem tűr; zavart támaszt; bizonyos gondolatokat az emberről ledob; befolyásolhatatlanul csak saját törvényének engedelmeskedik; ami e törvényt csorbítani kívánja, azt eltünteti. Ha az ember életrendjében következetesen mellőzi vagy semmibe veszi, veszedelmes válságokat idéz. Képes az embert szétrombolni. Magatartása és ítélete pedig a tudattal szemben kivétel nélkül minden esetben feszült. Miért? Mert a tudattalan által követelt életrend a tudat életrendjétől különbözik. A tudattalan magatartása abszolút metafizikai: az éberség minden lényeges jegyével az. A tudattalan őrizte meg a történeti emberben az ősi éberség vallásos jellegét. Miért kell ezt a jelleget vallásosnak nevezni? Ugyanazért, amiért vallásosnak kellett nevezni az éberséget. Mert Istenhez való hasonlósága van. Sőt ennél több: isteni. Még ennél is több: isten. Ez az összes lelki képesség minden lehetőségének szabad és nyílt kibontakozási ösztöne, ami éppen a lét, isteni fokra emelve. Ez az éberség az az intenzitás, amelyben az egész világegyetem minden egyes pillanatban teljes egészében jelen van, amely időfölötti, természetfölötti, térfölötti, életfölötti. Metafizikai. Vallásos. Isteni. Ezért éber és világos és nyílt. Ezért tud mindent, lát mindent és nem téved, nem ül fel a varázslatnak és a látszatnak és a csalódásnak.

No comments:

Post a Comment