Volt idő...

..amikor tudtam, hogy vagyok, de még nem tudtam ki
..amikor féltem, mi lesz ha az engem körülvevő realitásnak nevezett árnyékvilág bekebelez, és én elveszítem azt a pislákoló kis reménysugarat, amely nem engedte hogy a szívem megfagyjon teljesen
..amikor úgy éreztem, valóban megfagyott bennem a szeretet, és lélegző robotként tevékenykedve bukdácsolok napról napra egy útvesztőben, melynek sem kezdete, sem vége, nincs célja, sem jelene, sem jövője, csak múltja, fojtogató
..amikor spirituális éhségemben összezabáltam mindent, ami a tányéromra került, s vártam a csodát, hogy jóllakom egyszer, és teli hassal hátradőlve élvezem az életemet
..amikor megcsapott a változás szele, és jó nagyot lökött a hajómon, ezáltal a hullámok még jobban összecsaptak fölöttem-így összetévesztettem a mélyben fuldoklást a jó irányba tereléssel
..amikor felismertem, hogy a nehézség esély a tanulásra
..amikor megnyitottam magam a változás felé
..amikor küldetéstudattól vezérelve büszkén hittem, hogy már tudom ki vagyok és mit akarok
..amikor mindez rombadőlt újra
..amikor elhatároztam, lesz, ami lesz, felmászom a szivárványra, és tudomásul veszem, hogy míg felérek ezer vasbocskort koptatok el
..amikor rájöttem, az Útnak nincs célja, a boldogság az út maga, a vasbocskorok pedig az út során kopnak és használódnak és cserélődnek, de mi rendületlenül megyünk tovább
..amikor észrevettem hány útjelző tábla mutatja merre nehezebb és merre kockázatosabb menni, és merre van a "sárga út"
..amikor rájöttem, hogy a gonosz boszorkányok akik út közben riogatnak szétolvadnak egy pohárka friss víztől, amit a nyakukba öntünk, mert valójában nem is olyan hatalmasak
..amikor felismertem, hogy ahol fény van, ott nincs sötét
..amikor rájöttem, hogy a varázscipő mindvégig a lábamon volt, és felesleges volt varázslókhoz szaladgálnom útbaigazításért
..amikor rájöttem, hogy az egyedüli otthon a szívemben van..

..és lesz idő, amikor..

..mindent újra megkérdőjelezek
..új feladatok és új boszorkák jönnek
..újabb vasbocskor kopik le a lábamról
..és még ki tudja..

..de akkor már tudni fogom, hogy mindenütt jó, de legjobb otthon..

Kisgyerek-nagy gyerek nosztalgikus hangulatban

A hét végét családi körben töltöttem. Az elfeledett tejeskávé íze és a nagyi régi kredencéből kiáradó fahéjillat, a város ódon parkjában tett magányos séta, a sokszázéves platánok suttogása előhívott bennem valamit. Igaza van Anatole France-nak a madelein-nel kapcsolatban. (nem tudom, hogy kell leírni a süti nevét:))
Ízek, illatok, fények, fák, kövek- bennük, valahol mélyen eltemetve ott vagyunk..Elég egy pillanat, és az emlékek poros polcairól leugrálnak a nevető, vidám kis manók és tündérek..akikkel valaha, gyerekkorunkban találkoztunk. Akiket elfeledtünk. Akik a lelkünk legmélyén játszanak. Akik tudják még a tudhatót. Akik emlékeznek, miért jöttünk ide.
Akiknek a táncát sokszor megzavartuk, ha a lelkünk legmélyén örültek volna. Megzavartuk, és hagytuk, hogy belepje őket a por, vastag takaróval befedje az aggódás, a szorongás, a félelem, a dac, a harag, a szeretetlenség, az elégedetlenség. Egy darabig még hallottuk panaszos hangjukat, aztán bedugtuk a fülünket és leragasztottuk a szemünket. Lassan elfelejtettünk élni és lélegezni.
Elfelejtettünk?
Hiszen ha megálltok, hallhatjátok Őket újra nevetni, láthatjátok őket gyönyörködni az alkonyatban vagy a napfelkeltében, érezhetitek, amikor belélegzik a rózsa illatát vagy örülnek egy mosolynak, egy tekintetnek, egy szónak, egy dalnak, lábaitok lassan mozdul, mikor táncra perdülnek Bennetek..
Ők, akik a Fény magját őrzik Bennetek. Róluk nem szólnak a felnőtt-mesék. Féltékenységről, haragról, dacról, szomorúságról, szorongásról, aggodalomról, félelemről, nehézségekről szólnak. Arról, hogy a gyerekkor csillagporos álmai után jönnek a felnőttkor igencsak realista meséi.
Pedig van választásunk..csak erről ritkán hallani. Suttognak róla kissé kótyagos hippik, ezoterikus megfoghatatlanok..elcsépelt szöveg, hogy a sorsunk a kezünkben van..pedig igaz. Pedig igaz, hogy tudunk változtatni rajta. Igaz, hogy van kegyelem. Igaz, hogy van szeretet. Még akkor is, ha rizsporosan romantikus lelkünk azt kissé másképp, enyhe spleennel képzeli el. Van Út, van Személyes Történet. Fel tudunk emelkedni a Szivárvány fölé.

Miről szól ez a blog?

Megszületésről. Újjászületésről. Emlékezésről. Ébredésről.
A fényről. A harcosról, aki kardot ránt, és megküzd a sötéttel. Neóról, és a Mátrix ügynökeiről. A Jó Harcról. Hitről. Szeretetről.
Csupa ódivatú dologról, amiről kezdjük leporolni az évezredek óta felgyülemlett leheletfinom lerakódásokat, vagy éppen lesúrolni a vastag rétegeket, hogy kiragyogjon alóla a nemes anyag.
Kapcsolódásról, megosztásról. Tőlem-Nektek, Tőletek-Nekem.
Áramlásról. Figyelemről. Szépségről. Értékekről.
Történetekről, amelyeket az Élet írt. Érzésekről, melyek Bennünk születtek. Harcokról, melyeket Mi vívtunk.

Rólunk:

A fény harcosai megőrzik szemük csillogását.

Itt vannak közöttünk, részt vesznek az életünkben, olyanok, mint mi, ők is üres kézzel jöttek a világra. Sokszor gyávák. Nem mindig cselekszenek helyesen.

Ostobaságok miatt szenvednek, kicsinyesek, és néha úgy érzik, képtelenek fejlődni. Gyakran érzik méltatlannak magukat Isten áldására és a csodára.

Sokszor nem is értik, mit keresnek ezen a világon. Éjszaka álmatlanul forgolódnak. és nem találják életük értelmét.

Éppen ezért harcosok ők. Mert hibáznak. Mert kérdeznek. Mert keresik az élet értelmét. Bizonyára meg is találják egyszer.

(P.Coelho- A fény harcosának kézikönyve)