Indián áldás

Most, hogy csillagok
útjára léphetek,
köszönve szerelmed,
megáldalak,
Földanyácska.

Most, hogy csillagok
útjára léptél,
szegény árva,
megáldalak
a fény útjára.

Fontosabb meglátni egy lehulló falevelet, mint kitűnő eredménnyel megfelelni valamennyi vizsgán.

A fényképek lelke

Egy barátom fotókat kezdett el készíteni rólam. Az arcomról, a testemről, természetes és beállított pozícióban egyaránt. Furcsa, új kihívás ez nekem, hiszen sosem szerettem, ha fotóznak. Először is, szégyellős vagyok. Bocsánat, szégyellős voltam. (hiába, nem mindegy, mit és HOGYAN mondunk ki) Sokáig úgy éreztem, hogy a fényképeszkedés magamutogatás, mi több, egyszerű nárcisztikus öntetszelgés..szépnek, kívánatosnak, titokzatosnak lenni..sikerülhet-e nekem? És ha igen? Nem "bűn"-e, hogy magamat csodálom egyik-másik képen? Szerethetem-e annyira magamat, hogy megengedem, hogy ilyen érzések öntsenek el önmagam iránt? Kell-e?
Féltem feltárni az arcomat a kamerának. A lencse jó pszichológus, észreveszi a lélek mélyén megbúvó bizonytalanságot, a bőr apró hibáit, a félszegséget, a visszafogottságot, amellyel a testünkhöz viszonyulunk. Megdöbbentem, mennyire nem éreztem a saját testemet-nem tudtam melyek azok a szögek, amelyek kiemelik a természet adta "kincseket", és melyek azok, amelyek a hiányosságokat fedik fel. Hol vannak tehát az ajándékaim, és hol a dolgoznivaló rajtam...a lényem mely része sugárzik, és hova vetül árnyék..
Érdekes gondolatok kavarogtak bennem. Arra gondoltam, vajon hányan ültünk oda a fényképezőgép lencséje elé, hogy górcső alá vessük magunkat- megértsük földi arcunkat, s ezáltal önmagunk mélyére nézzünk. Tudjuk-e vajon, hányféle arcunk van, s ezek az arcok honnan származnak? Milyen mélyről törnek fel bennünk? Kik voltunk, kik vagyunk? Ki néz ki sokszor belőlünk, a lelkünk legmélyéről? Ki üzen nekünk egy pajkos pillantással, egy boszorkányos kacajjal, egy átható tekintettel belőlünk? Fragmentumok, lélekrészek hasadnak fel, amikor félve-szégyellősen-akarva-akaratlan felfedjük a lelkünk a masinának..nézz mögém, mondd el, ki vagyok..
Sokat gondolkodtam azon, miért is hittem magamról, hogy nincs "fényképarcom"..mert a legtöbb képen a lelkem olyan részei mutatkoztak be nekem, amelyekről eleddig nem vettem tudomást, vagy sejtelmem sem volt a létezésükről. A tudattalan mélyrétegeiből feltörő régesrégi arcok ezek- elfojtott, szublimált, eltagadott érzések, lélekrészek hordozói. Mint egy történelmi arcképcsarnok, látom magam egyiptomi úrnőként, és kamaszodó dolgos parasztasszonynak, gésának és szégyellős úrinőnek, tivornyázó kokottnak és szelíd apácának. S rájövök, mindezek mélyén ott vagyok ÉN, egyszerre ők, és egyszerre az, aki most vagyok- egyszerre vagyunk egyek és széthasadtak..Hol van tehát a kapocs? Ki az "igazi én" a ruhák alatt?
Vagyok, aki vagyok. Aki mindig is voltam. Aki nem téved el többé a saját ruhásszekrényében, hanem kiporolja vagy kidobja a rá már nem illő darabokat. De sosem feledkezik meg arról, aki fénymagként ott él a díszletek alatt.

Hamvas Béla írása a tudattalanról:

A léleknek van intenzív érzékenysége: a tiszta látásra és tudásra való tehetsége, a nyílt létbe való fölemelkedési képessége. Ez az éberség azonban a zárt életben le van zárva. Ezt a lezárt és elmerült éberséget hívja a lélektan újabban tudattalannak. Ez az emberi lélek éberségi szerve. Ez az a képesség, amely a természetfölötti, vagyis a valóságban létező (ontosz on) léttel kapcsolatban áll.
A pszichológusok nem győznek eleget csodálkozni azon, hogy a tudattalan mindenről tudomást szerez, minden tevékenység fölött ítél, ellenkezik, helyesel, vezet, ellenszegül, fenyeget, figyelmeztet, tanácsol, lebeszél, ösztönöz, az emberi élet minden mozzanatáról tudomása van, az egész életet hallatlan távlatból állandóan figyeli, a sors eseményeit számon tartja, megérti, éspedig csalhatatlanul, sajátságosképpen, biztosan és: metafizikusan, vagyis az úgynevezett külső világ álomképeit semmibe véve: azt májának, mé onnak, nemlétezőnek tekintve.
A tudattalan a történeti ember ébersége. S ez az, ami az emberi ész és munkája fölött állandóan ítéletet tart. Bizonyos életrendet nem tűr; zavart támaszt; bizonyos gondolatokat az emberről ledob; befolyásolhatatlanul csak saját törvényének engedelmeskedik; ami e törvényt csorbítani kívánja, azt eltünteti. Ha az ember életrendjében következetesen mellőzi vagy semmibe veszi, veszedelmes válságokat idéz. Képes az embert szétrombolni. Magatartása és ítélete pedig a tudattal szemben kivétel nélkül minden esetben feszült. Miért? Mert a tudattalan által követelt életrend a tudat életrendjétől különbözik. A tudattalan magatartása abszolút metafizikai: az éberség minden lényeges jegyével az. A tudattalan őrizte meg a történeti emberben az ősi éberség vallásos jellegét. Miért kell ezt a jelleget vallásosnak nevezni? Ugyanazért, amiért vallásosnak kellett nevezni az éberséget. Mert Istenhez való hasonlósága van. Sőt ennél több: isteni. Még ennél is több: isten. Ez az összes lelki képesség minden lehetőségének szabad és nyílt kibontakozási ösztöne, ami éppen a lét, isteni fokra emelve. Ez az éberség az az intenzitás, amelyben az egész világegyetem minden egyes pillanatban teljes egészében jelen van, amely időfölötti, természetfölötti, térfölötti, életfölötti. Metafizikai. Vallásos. Isteni. Ezért éber és világos és nyílt. Ezért tud mindent, lát mindent és nem téved, nem ül fel a varázslatnak és a látszatnak és a csalódásnak.

Volt idő...

..amikor tudtam, hogy vagyok, de még nem tudtam ki
..amikor féltem, mi lesz ha az engem körülvevő realitásnak nevezett árnyékvilág bekebelez, és én elveszítem azt a pislákoló kis reménysugarat, amely nem engedte hogy a szívem megfagyjon teljesen
..amikor úgy éreztem, valóban megfagyott bennem a szeretet, és lélegző robotként tevékenykedve bukdácsolok napról napra egy útvesztőben, melynek sem kezdete, sem vége, nincs célja, sem jelene, sem jövője, csak múltja, fojtogató
..amikor spirituális éhségemben összezabáltam mindent, ami a tányéromra került, s vártam a csodát, hogy jóllakom egyszer, és teli hassal hátradőlve élvezem az életemet
..amikor megcsapott a változás szele, és jó nagyot lökött a hajómon, ezáltal a hullámok még jobban összecsaptak fölöttem-így összetévesztettem a mélyben fuldoklást a jó irányba tereléssel
..amikor felismertem, hogy a nehézség esély a tanulásra
..amikor megnyitottam magam a változás felé
..amikor küldetéstudattól vezérelve büszkén hittem, hogy már tudom ki vagyok és mit akarok
..amikor mindez rombadőlt újra
..amikor elhatároztam, lesz, ami lesz, felmászom a szivárványra, és tudomásul veszem, hogy míg felérek ezer vasbocskort koptatok el
..amikor rájöttem, az Útnak nincs célja, a boldogság az út maga, a vasbocskorok pedig az út során kopnak és használódnak és cserélődnek, de mi rendületlenül megyünk tovább
..amikor észrevettem hány útjelző tábla mutatja merre nehezebb és merre kockázatosabb menni, és merre van a "sárga út"
..amikor rájöttem, hogy a gonosz boszorkányok akik út közben riogatnak szétolvadnak egy pohárka friss víztől, amit a nyakukba öntünk, mert valójában nem is olyan hatalmasak
..amikor felismertem, hogy ahol fény van, ott nincs sötét
..amikor rájöttem, hogy a varázscipő mindvégig a lábamon volt, és felesleges volt varázslókhoz szaladgálnom útbaigazításért
..amikor rájöttem, hogy az egyedüli otthon a szívemben van..

..és lesz idő, amikor..

..mindent újra megkérdőjelezek
..új feladatok és új boszorkák jönnek
..újabb vasbocskor kopik le a lábamról
..és még ki tudja..

..de akkor már tudni fogom, hogy mindenütt jó, de legjobb otthon..

Kisgyerek-nagy gyerek nosztalgikus hangulatban

A hét végét családi körben töltöttem. Az elfeledett tejeskávé íze és a nagyi régi kredencéből kiáradó fahéjillat, a város ódon parkjában tett magányos séta, a sokszázéves platánok suttogása előhívott bennem valamit. Igaza van Anatole France-nak a madelein-nel kapcsolatban. (nem tudom, hogy kell leírni a süti nevét:))
Ízek, illatok, fények, fák, kövek- bennük, valahol mélyen eltemetve ott vagyunk..Elég egy pillanat, és az emlékek poros polcairól leugrálnak a nevető, vidám kis manók és tündérek..akikkel valaha, gyerekkorunkban találkoztunk. Akiket elfeledtünk. Akik a lelkünk legmélyén játszanak. Akik tudják még a tudhatót. Akik emlékeznek, miért jöttünk ide.
Akiknek a táncát sokszor megzavartuk, ha a lelkünk legmélyén örültek volna. Megzavartuk, és hagytuk, hogy belepje őket a por, vastag takaróval befedje az aggódás, a szorongás, a félelem, a dac, a harag, a szeretetlenség, az elégedetlenség. Egy darabig még hallottuk panaszos hangjukat, aztán bedugtuk a fülünket és leragasztottuk a szemünket. Lassan elfelejtettünk élni és lélegezni.
Elfelejtettünk?
Hiszen ha megálltok, hallhatjátok Őket újra nevetni, láthatjátok őket gyönyörködni az alkonyatban vagy a napfelkeltében, érezhetitek, amikor belélegzik a rózsa illatát vagy örülnek egy mosolynak, egy tekintetnek, egy szónak, egy dalnak, lábaitok lassan mozdul, mikor táncra perdülnek Bennetek..
Ők, akik a Fény magját őrzik Bennetek. Róluk nem szólnak a felnőtt-mesék. Féltékenységről, haragról, dacról, szomorúságról, szorongásról, aggodalomról, félelemről, nehézségekről szólnak. Arról, hogy a gyerekkor csillagporos álmai után jönnek a felnőttkor igencsak realista meséi.
Pedig van választásunk..csak erről ritkán hallani. Suttognak róla kissé kótyagos hippik, ezoterikus megfoghatatlanok..elcsépelt szöveg, hogy a sorsunk a kezünkben van..pedig igaz. Pedig igaz, hogy tudunk változtatni rajta. Igaz, hogy van kegyelem. Igaz, hogy van szeretet. Még akkor is, ha rizsporosan romantikus lelkünk azt kissé másképp, enyhe spleennel képzeli el. Van Út, van Személyes Történet. Fel tudunk emelkedni a Szivárvány fölé.

Miről szól ez a blog?

Megszületésről. Újjászületésről. Emlékezésről. Ébredésről.
A fényről. A harcosról, aki kardot ránt, és megküzd a sötéttel. Neóról, és a Mátrix ügynökeiről. A Jó Harcról. Hitről. Szeretetről.
Csupa ódivatú dologról, amiről kezdjük leporolni az évezredek óta felgyülemlett leheletfinom lerakódásokat, vagy éppen lesúrolni a vastag rétegeket, hogy kiragyogjon alóla a nemes anyag.
Kapcsolódásról, megosztásról. Tőlem-Nektek, Tőletek-Nekem.
Áramlásról. Figyelemről. Szépségről. Értékekről.
Történetekről, amelyeket az Élet írt. Érzésekről, melyek Bennünk születtek. Harcokról, melyeket Mi vívtunk.

Rólunk:

A fény harcosai megőrzik szemük csillogását.

Itt vannak közöttünk, részt vesznek az életünkben, olyanok, mint mi, ők is üres kézzel jöttek a világra. Sokszor gyávák. Nem mindig cselekszenek helyesen.

Ostobaságok miatt szenvednek, kicsinyesek, és néha úgy érzik, képtelenek fejlődni. Gyakran érzik méltatlannak magukat Isten áldására és a csodára.

Sokszor nem is értik, mit keresnek ezen a világon. Éjszaka álmatlanul forgolódnak. és nem találják életük értelmét.

Éppen ezért harcosok ők. Mert hibáznak. Mert kérdeznek. Mert keresik az élet értelmét. Bizonyára meg is találják egyszer.

(P.Coelho- A fény harcosának kézikönyve)